Második visegrádi sátrazás

Tüzesen süt le a nyári nap sugára 
Az ég tetjéről a Duna partjára 
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon 
A Túlélőknek így is nagy melege vagyon.

Ha versbe szeretném a foglalni a második sátortábor eseményeit, akkor valahogy így kezdődne, de úgy döntöttem, inkább az egyszerű szavaknál maradok. A pénteki nap lázas csomagolással kezdődött, mert Coyote barátom jelezte, hogy pontosan 12:00 órára odagurul értem, ezért 3 óra állt a rendelkezésemre, hogy beszerezzem a legszükségesebb dolgokat. Miután ez megtörtént, beizzítottuk a GPS kütyüt és útnak indultunk, hogy meghódítsuk a Dunakanyart. Nagyjából két órás út után érkeztünk meg a táborozás helyére, ahol a szorgalmasabb túlélőtársak már fel is állították hajlékukat. A sátor felállítása elég trükkös dolog. Volt, akinek 8 órába tellett a mutatvány, és voltak olyan túlélők, akik mindössze két perc alatt végrehajtották a küldetést, mintha csak egy bűvészmutatványt adtak volna elő. Ahogy felsorakoztak a színes sátrak félkörben a tűzrakó hely körül, útnak indultunk abbatoo szekerén, hogy beszerezzük a szükséges ellátmányt a csapat részére.

Coyote barátunk bográcsos vaddisznópörköltet ígért nekünk, és amikor nekikezdett az elkészítésének, rájöttünk, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Az alapanyagok ott sorakoztak a hűtőtáskájában szépen előkészítve, így csak meg kellett főzni a pompás lakomát. A pörkölt majdnem elkészült, amikor megérkezett a csapat másik fele Andrew barátunk vezetésével, és kezdődhetett a lakoma. Illetve csak kezdődhetett volna, mert Sügi barátunk még távol maradt, így csak annyit tehettünk, hogy nagy, szomorú, éhes szemeket meresztettünk a bográcsban rotyogó vaddisznópörköltre. Miután az utolsó túlélő tagunk is befutott sötétedés után, végre nekiláthattunk az áhított étek elfogyasztásának, amelyről csak annyit mondanék, hogy Coyote egyáltalán nem túlzott, amikor azt állította, isteni vadpörköltet tud készíteni, mert tényleg fenséges volt.

A lakoma után kezdetét vette a sátortábor nyitóbulija a tűz körül, amelyen első körben trükkösen, amolyan Alan Wake módjára felköszöntöttük Monster barátunkat 25. születésnapja alkalmából. Vettünk egy kávétermoszt, amelyet mindannyian aláírtunk, majd elhelyeztük a víz mellé kicsit megvilágítva, és leküldtük Monstert a vízpartra egy kis üdítőért (az italokat a Dunában hűtöttük), hogy biztosan meg is találja. Ezután elénekeltük a szülinapi dalt, majd kezdetét vette a buli. A hangulatot pezsgő, pálinka és Coyote barátunk pálinkás, mézes aszalt szilvája alapozta meg. A csindadratta után mindnyájan nyugovóra tértünk, hogy kipihenve vessük bele magunkat a következő napi eseményekbe.

Vendégünk volt Marko Saaresto, a Poets of the Fall zenekar frontembere. Az este folyamán írtunk egy dalt a tűz körül, az alábbi klippet is ekkor forgattuk (a dal szövegét Monster hetekkel korábban írta...)

A reggeli ébredés nem mindenkinek ment könnyen, Monster barátunk és a fiatalabb generáció eléggé nehezen dolgozta fel azt a tényt, hogy ideje felkelni. Coyote és én úgy döntöttünk, hogy míg a csapat egyik fele húzza a lóbőrt, addig összeütünk egy könnyű lecsót. Ennek szellemében ő rögtön fakanalat is ragadott és elkészítette a könnyű reggelit. A lecsó illata hamar előcsalogatta az éhes szájakat a sátorból. Az ínycsiklandó lecsó után abbatoo, Alex Menrich, Roxie Menrich és én úgy döntöttünk, hogy gyalogtúrára indulunk, és meghódítjuk a Pilis hegység rejtelmes lejtőit. A túra cseppet sem ígérkezett könnyűnek. Nem csak a lejtőkkel, a hegyoldalakkal és a nehéz tereppel kellett megbirkóznunk, hanem a rovarokkal is, melyeket Alex Menrich barátunk David Attenborough-t megszégyenítő lelkesedéssel tanulmányozott. A viszontagságokkal teli úton rengeteg furcsasággal találkoztunk, és szembe kerültünk a pilisi rémmel is, a találkozást alig éltük túl.

A terepviszonyokon kívül nekem még a tériszonnyal is meg kellett küzdenem, mert a keskeny szerpentinek nagyon mély völgyeken kacskaringóztak keresztül, és olyan szorongással töltöttek meg, amelyet utoljára a helikopteres túrán éreztem. A fárasztó 8 km-es út végén már csak egy jó zuhanyra vágytunk, azt azonban nem könnyű kivitelezni az erdő közepén. Alex barátunk beérte helyette egy mártózással a kristálytiszta patakban.

Amikor visszaérkeztünk a táborba, a többiek éppen békésen pihengettek a sátrak mélyén, úgy döntöttünk, mi is követjük a példájukat. Jómagam megejtettem egy kis délutáni alvást. Ébredés után a koraesti órákban nekiláttam a paprikás krumpli elkészítésének, közben Coyote barátunk nekilátott a horgászásnak, a többiek pedig a krumplipucolásnak. Az étel az előkészületi munkák után hamar rotyogni kezdett a bográcsban, az éhes szájak legnagyobb örömére. A falatozás után kezdetét vette a tábor záróbulija, amit finom pezsgővel alapoztunk meg. A mulatság - amely késő éjjelig tartott- a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szerénynek, mert a hangulat igencsak a tetőfokra hágott. Késő éjjel, kissé megfáradtan tért nyugovóra a csapat, hogy kipihenje a szórakozás fáradalmait. A vasárnap reggeli órák csomagolással és pakolással teltek. Mindenki szomorúan vette tudomásul, hogy vége ennek a fantasztikus hétvégének. Csomagolás után készítettünk néhány közös fotót, majd útra keltünk. A kocsi hátsó ablakából még vetettünk néhány kósza pillantást a távolodó csapatra.

[Coyote:] Itt úgy lett volna, hogy pár szót hozzászólok, illetve kiegészítem a cikket a saját dolgaimmal. Viszont konzolcowboy disszertációja olyan jóra sikerült, hogy most ezt kihagynám. Igazából csak annyit fűznék hozzá ehhez a remek cikkhez, hogy igen értékes kis csapat vagyunk és hogy igazán büszkék lehetünk magunkra.

Jó hogy vagyunk!