Már az első évad lefutása után nem sokkal szivárogtak ki olyan keletű információk, hogy az elsősorban klasszikus stílushoz közelálló kalandjátékairól híres fejlesztőstúdió konzolokon, illetve asztali számítógépen fogja életre kelteni a The Walking Dead poszt-apokaliptikus környezetét. A Telltale Games hallatán igencsak megosztott véleményekre bukkanhattunk a nyomtatott és virtuális sajtó berkeit pásztázva, ami csak fokozódott pár artwork és in-game kép publikálása után. Hogy ez az aggodalom helyén való lett volna? A cikk végére egyértelművé fog válni. 

 

Az első és legfontosabb dolog, hogy a játék nem a sorozatot, hanem kizárólag a képregény változatot követi, ezért jogos lehet a kiakadás, hogy akkor mi lesz azokkal, akik töviről hegyire ismerik az utóbbi történetszálat (ami bizony sok helyen eltér a TV sorozatétól)? Szerencsére már ezt a mérgező töltetet is sikerült kikerülniük az alkotóknak; egy teljesen új főszereplőt adtak hozzá a létező univerzumhoz, ráadásul oly módon, hogy ne bolygassa meg a már ismert cselekményeket, de azért mégis nyújt kellő visszakacsintást a ’szakértők’ számára.

 

 

Az első képsorok Georgia államban, azon belül is Atlanta városába vezető sztrádán találjuk magunkat egy rendőrautóban, ez még nem is lenne baj, de sajnos nem az anyós és nem is a vezető ülésen csücsülünk, hanem hátul, mint rab/fogoly. A történet elején halvány elképzelésünk sincs, hogy miképp kerülünk ilyen helyzetbe, így már az első képkockák hatalmas talányokkal bombáznak bennünket. Pár perc diskurálás után kiderül, hogy hősünk neve Lee Everett, akit éppen átszállítanak egyik városból a másikba.

Elsőre azt gondolná az ember, hogy egy ilyen korlátozott helyen vajmi kevés irányítanivaló akadhat, de nagy meglepetésünkre a készítők meglehetősen okosan használták ki a szituációt. Itt egy nagyon közeli TPS módban vehetjük szemügyre a grafikát, ami nem kicsit járul hozzá a képregénybe és magába a történetbe való beleélésünk nagyságához. Míg az öreg tiszt nyomja a szöveget, addig mi a tájat, illetve a város felé haladó, gyanúsan növekvő mennyiségű hatóságot láthatjuk, de hirtelen megtörik ez az idillinek amúgy sem nevezhető szituáció, mert sofőrünk egy óvatlan pillanatban nem figyel és elüt valakit, aminek köszönhetően lesodródunk az útról. Miután kikászálódtunk a roncsból, Mr. Everett az elé táruló látványt egy kecses „What the f**k”-kal méltatja, viszont az itt következő képsorokat illetlenség lenne elárulni; legyen elég annyi, hogy a tényleges kontrollt itt kapjuk meg Lee felett és itt jövünk rá, hogy a hirtelen feje tetejére borult világban ő is csupán emberből van.

 

 

A lényeg az előző mondat utolsó két szaván összpontosul - emberből van. Lee - egy bizonyos kínai harcművészre emlékeztető neve ellenére - nem egy harcos, legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében. Nem fogunk vele távol-keleti filmeket megszégyenítő mozdulatokkal zombi fejeket rugdosni, ahogy azt sem várhatjuk el, hogy Steven Segal módjára, fapofával dobálgassuk át őket az utca egyik végéből a másikba. Azzal harcolunk majd, amit találunk; legyen az párna, csavarhúzó vagy éppen egy balta. Amint az előbb már írtam, a játék fő ereje az emberközeliségben, illetve az érzésekkel való játékban rejlik, amit a mesterien összerakott párbeszédek fednek. Itt nem árt, ha rendelkezünk egy kis angoltudással, hiszen így fogjuk igazán érezni döntéseink súlyát. Talán ebből is következik, hogy főszereplőnk csak annyira ügyetlen, mint amennyire - kevés kivétellel - mi magunk is azok lennénk, elvégre nem minden nap lát az ember halottakat felkelni, így aztán simán előfordulhat, hogy kiejtjük a kezünkből különböző tárgyakat, fegyvereket, vagy egyszerűen elcsúszunk egy vértócsán, aminek hatására - hogy is fogalmazzak - nem leszünk majd a helyzet magaslatán.

Játékmenet szempontjából nekem első blikkre a Broken Sword jutott az eszembe, így alapjaiban kapunk egy point n click stílusú játékot, amit néhol TPS, illetve FPS mozzanatokkal ötvözött a Telltale. A történetben lineárisan haladunk előre, így ismerkedhetünk meg más túlélőkkel, illetve Lee karakterével is. Szereplők szempontjából több ismerős arcokkal is össze fog minket hozni a sors, úgy, mint: Lilly, Glenn, Hershel (akinél el is időzünk egy kicsit), illetve itt jön a képbe Clementine, akivel már a történet elején összefutunk. A nyolc éves kislánynak igen komoly szerep jut, hiszen akarva, akaratlanul valamilyen szinten szülőt nevel Lee-ből és így nagy hatással lesz jelleme fejlődésében. Vannak átfolyások a képregénybe, amiket remekül oldottak meg ismét a készítők; egyik ékes példája ennek Glenn leválása csapatunkról, hogy Atlantába utazzon (ahol ugye majd megismerkedik Rickkel).

 

 

Fontos szerepet kap az emberekkel történő interakció is, hiszen ezáltal építhetjük ki az igencsak mély kapcsolatokat a szereplőkkel, és itt lehet tetten érni a The Walking Dead és a többi kalandjáték, lecsupaszított RPG közötti lényeges különbséget; gyakorlatilag nincsenek zéró történettel rendelkező, csupán a műfaj kedvéért bedobált NPC karakterek. Miután kellően megismertünk valaki(ke)t, a játék nem finomkodik, gyakran kemény választás elé vet minket; itt konkrétan élet vagy halál felett döntünk. Ilyenkor a már jól ismert "bullet time" módban kell vacillálnunk, ki legyen a választottunk, de hiába a lassított idő, nem lesz egyszerű így sem…

Technikailag már láttunk szebb és jobb játékokat, ami nem azt jelenti, hogy csúnyácska lenne, mert kellemes látványvilága van, az tény. Teljesen egyértelmű, hogy nem fogunk Dead Island szintű részletességgel zombikat aprítani, de ez nem is feltétlen erről szól. Aminek kidolgozva kell lennie, az általában tisztességesen össze is van rakva, viszont sajnos nem egyszer láthatunk pixelekben gazdag objektumokat, amit megspékeltek szinkron- és szájmozgással való gondokkal. Sokszor nekem a szinkronszínészek hangja sem tetszett, vannak részek, ahol megfelelő orgánummal beszélnek, de sokszor meglehetősen természetellenes módon adják elő a dialógusokat. Remélem, hogy ezeket kijavítják a következő epizódokban, de mérget azért nem vennék rá.  Negatívumként még a mozgáskultúrát tudnám felhozni, amin még szépen szólva is lenne mit finomítani. Picit olyan, mint a romlott tej; kicsit darabos és akadozó.

 

 

Körülbelül 2-4 óra között teljesíthető az első epizód (A New Day), ami igencsak karcsúnak tűnhet, kivéve, ha azt nézzük, hogy még további négy részt kapunk majd. A készítők havonta eggyel szeretnék bővíteni a repertoárt, így a matematikai tudásunkat segítségül hívva máris tizenöt órával számolhatunk a teljes élményt illetően.  Hogy kinek ajánlom a TWD-t? Achievement és trófea kedvelőknek mindenképpen, hiszen csak végig kell vinnünk különösebb nehezítés nélkül és máris 100%-on fog csillogni-villogni profilunkban. Továbbá mindenkinek, akit már teljesen beszippantott ez a világ, vagy esetleg egy kicsit is szimpatikusnak találja Robert Kirkman munkásságát. Akinek nem tetszik a sorozat/képregény, annak valószínű a játék sem fogja megváltoztatni a véleményét, hiszen ezzel a megvalósítással istenigazából a rajongók szívét fogja elnyerni. XBL-ról péntektől lehet tölteni 400 MS pontért, Steam-en, illetve PSN-ről érhető el, utóbbiakról már szerdától beszerezhető a termék.

Nem vitás, hogy nagy fába, akarom mondani zombiba vágták a fejszét a kreatívok, viszont már az első csapással is sikeresen átszelték a csontot, még ha néhol technikailag meg-meg is akadt a dolog. Van ebben a játékban minden, ami megdobogtathatja minden zombikedvelőnek a szívét; romokba dőlt világ, jelentős mennyiségű vér, járkálók (hullák), és kivételesen ízlésesen adagolt, mágikus „f**k you” is.

Mindennél fontosabb (és örömtelibb) tény viszont, hogy ebben a viszcerális összeállításban megjelenik egy olyan ritka összetevő, egy szikra, ami egyértelműen kiemeli a The Walking Dead-et a manapság szinte erőltetett lelkesedéssel kiontott agyatlan daráldákból: emberség.