Shadows of the Damned - Pokoli vadászat

Akira Yamaoka, Goichi Suda és Shinji Mikami: három név, amely a videojátékok világában kevésbé jártas emberek számára is ismerősen csenghet. Habár stílusuk szempontjából jelentősen eltérő metódusokat alkalmaznak, mégis bátran kijelenthető, hogy saját szakterületükön belül maradandó alkotásokkal gazdagították az iparágat.

Ezen tény tudatában nem csoda (és talán valamilyen szinten elvárható), hogy az imént említett személyek kollaborációjából született projekt, a július 24-én megjelenő Shadows of The Damned, egy egészen egyedülálló élménnyel fogja kényeztetni a játékosokat.

„De mire fel ez a magabiztosság, mely szerint a játék ilyen jellegű sikeressége egyértelműen borítékolható?", teszi fel a kérdést (jogosan) a játék világát még meg nem tapasztalt ember. Az alábbi rövid, ám alapos bemutató pont az ilyen és ehhez hasonló kételyeket kívánja eloszlatni.

Mivel egyszerre három, a videojáték ipar különböző területein erősen meghatározó szerepet játszó ember is részt vett a játék fejlesztésében, ezért mindenképpen fel kell készülni rá, hogy a Shadows of The Damned névvel fémjelzett produktumban lépten-nyomon ismerős motívumokba fogunk botlani.

Természetesen nem várható el, hogy mindenki tisztában legyen a készítő urak korábbi munkásságával, védjegyével, ezért a tisztánlátás érdekében az Ő nevükhöz vannak hozzárendelve a játék -általuk érintett- részegységei, rövid bemutatásuk kísérőjeként.

Goichi Suda (Hangulat, Történet)

Cseppet sem nevezhető szokványosnak a többség által Suda51-ként ismert, korábban temetkezési vállalkozóként tevékenykedő művész úr eddigi munkássága: a legjobban ismert Killer7 és No More Heroes játékai sem tartoznak a nagyközönség számára emészthető termékek közé. Beteges, elvont stílusuk, valamint sötét és olykor már-már gyerekesen brutális humoruk garantálták, hogy csak egy bizonyos réteg figyelmét vonják magukra, ám pont ez a nyugati piacon ritkának számító különcség vívta ki a szakma elismerését.

A Shadows of The Damned esetében azonban kissé igazságtalan lenne kizárólag Suda51 érdemeként emlegetni a játék felejthetetlen hangulatát; a művészeti irány meghatározásában nagy szerepe volt a neki felelő kreatív rendező, Massimo Guarininek is (Rainbow Six, Splinter Cell). Tökéletesen összehangolt munkájuknak eredménye egy teljesen szokatlan amalgamáció létrejötte: leginkább talán egy, a Tarantino által rendezett Machete és Dante Isteni színjátékának részeges egyéjszakás kalandjából született mutánshoz lehetne hasonlítani, a szó legjobb értelmében.

Egy pillanatra sem szabad az érzelmi húrokkal játszadozó, monumentális történetre számítani, nem ez a főcélja a Shadows of The Damnednek. A cselekmény roppant egyszerű: Garcia Hotspurr egy híres démonvadász, akinek kedvesét, Paulát, elrabolta az alvilág hercege. A főhős szerelme nem ismer határokat, ezért Johnson nevű hűséges társával (aki egy lángoló koponya) útra kel a nagy mentőakcióba.

Erre az egyszerű, gyakran önmagát és számos egyéb játékot kiparodizáló szerkezetre épül az egész termék, ami tényleg nagyszerű felüdülést jelenthet a játékosok számára; a manapság kissé sablonossá váló, fölöslegesen túlbonyolított és öncélú történetmeséléssel "megáldott" játékok piacán kifejezetten jól eshet a SoTD által nyújtott egyszerűség.

Shinji Mikami (játékmenet)

Nevéhez többek között a Resident Evil sorozat, azaz a túlélő horror, mint videojáték műfaj megszületése fűzhető; a sorozatra jellemző filmszerű kameranézeteket, korlátolt mennyiségű lőszert, valamint "tankszerű" irányítást számos hasonszőrű játék igyekezett átvenni, több-kevesebb sikerrel.

A számos elismerés ellenére mégis 2004-ben következett be az a lépés, amelynek köszönhetően végleg belevésődött Mikami neve a játéktörténelembe: az akció irányába terelt Resident Evil 4 teljesen átdolgozott irányításával sikerült felráznia a harmadik személyű lövöldözős játékok állóvizét, ráadásul a mai napig szabványnak számít ebben a kategóriában.

A Shadows of The Damned-nél rögtön fel is lehet fedezni ősének gyökereit, természetesen a 2011-ben elvárható újításokkal megtoldva. A kamera tehát továbbra is elsősorban a főszereplő háta (illetve célzás esetén válla) mögül kikandikálva követi a horrorisztikus kalandot, a manipulálás minimális lehetősége azonban rendelkezésre áll a jobb analóg kar segítségével.

Kellemes meglepetés éri a spirituális előd „célzáskor földbegyökerezett lábak" szindrómájára számító játékosok: Garcia Hotspur, ha nem is a derék ifjúság elánjával, de legalább finom kocogással igyekszik majd ilyenkor is minél nagyobb távolságot hagyni a démonok hordáitól.

Ha már múltidézés: akárcsak Mikami forradalmi játékában, itt is egy segítőkész (igaz, kissé megosztó látvánnyal rendelkező) fegyverkereskedővel lehet hozzájutni az alapvető túlélőkellékekhez, ami ezúttal elsősorban a lőszert, gyógyító cuccokat és a fegyverek fejlesztéséhez szükséges piros gyémántokat jelenti; a különböző puskák, karabélyok a történet során kerülnek automatikusan a karakterhez.

Érdekes megoldásnak számítanak a sötétség és a fény ellentéte köré épülő játékmeneti megoldások: az előbbi (bizonyos esetekben) káros hatással lehet Garcia egészségére, ráadásul az ellenséget egy kizárólag fénylövedék által eltávolítható páncéllal ruházza fel, míg az utóbbi értelemszerűen hátráltató tényező lehet a démonok számára. Igen ám, azonban számos esetben kell majd igénybe venni mindkettőt a továbbhaladáshoz, legyen szó bizonyos ellenfelek elpusztításáról, vagy akár az időnként felbukkanó rejtvények megoldása érdekében is.

Forradalmi újításokra ezúttal nem érdemes számítani, a játékmenet itt csupán egy (maximálisan funkcionális) eszköz; egyfajta festővászon, amelynek korlátozó határain belül készül el a sablonosság képébe nevető festmény.

Akira Yamaoka (zene, hanghatások)

A játék alapjait meghatározó utolsó, ám nem kevésbé jelentős tényező, Akira Yamaoka személyében egy igazi gyöngyszemre tett szert a Konami, amikor 1993-ben alkalmazásukba került. Kisebb projektjei mellett a Silent Hill játékok hozták meg neki az igazi áttörést: a sorozat összes eddigi részében felcsendülő zenei kompozíciók és hangeffektusok mérhetetlenül nagy szerepet játszottak az elborult világ felépítésében és jelentős szerepük volt a "videojáték zenéről" kialakult előítéletek és tévhitek eloszlatásában.

Részben Suda51 munkája iránti tiszteletének köszönhető, hogy csatlakozott a Shadows of The Damned fejlesztéséhez, ezáltal egy teljesen új réteggel ruházva fel a játékot.

Mert hogy az összetéveszthetetlen Yamaoka stílus itt is tiszteletét teszi, esetenként egészen szokatlan, ám mégis megnyugtatóan ismerős melódiák kíséretével: legyen szó a legjelentéktelenebbnek tűnő háttérdallamról, vagy a Mary Elizabeth McGlynn (Silent Hill) által előadott főcímdalig, mindenki garantáltan rá fog találni a kedvencére.

A kreativitás szikrája azonban nem csupán a zenei részleget borította el sikeresen a zsenialitás lángjaival: démonok szörcsögős utálattal teli harci kiáltásai, sejtelmes morajok, nyögések és elhaló sóhajok garmadája. A Shadows of The Damned hangkatalógusa minden egyes percben emlékezteti a játékost, hogy egy olyan gyönyörűen borongós világba tette be lábait, ahol elátkozott lelkek milliárdjai keresik eredménytelenül megváltásukat.

Kinek ajánlható?

Nehéz besorolni a Shadows of The Damned-et egy konkrét kategóriába. Attól függetlenül (vagy talán pont azért), hogy számos egyéb játékban fellelhető elemek köszönnek vissza, mit sem veszít egyediségéből, sőt, erre a "hiányosságra" lépten-nyomon emlékezteti a játékosokat pokolban való menetelésük során.

Humoros, nyomasztó, megbotránkoztató, gyerekes: jelzők ezrei közül lehetne válogatni, amelyek mind megfelelően leírnák a játék különböző elemeit. Ugyan lehet szakmai szemmel, darabjaira szedve elemezni a játék technikai sajátosságait, ezzel a megközelítéssel azonban teljesen szertefoszlana a termék által nyújtott varázs.

A Shadows of The Damned nem csupán egy videojáték, hanem egyfajta életérzésbe való betekintés is, ami közösségi programként legalább annyira megállja a helyét, mint egyszemélyes meditációként.