 |
Nos, unatkozásom gyümölcse ez a rövid kis történet... illetve nem is unatkozás, csak tudjátok hogy van ez, mikor az emberre rátör az írhatnék :)
Tűz és víz
A pokolbéli meleg fojtogató fátyla beterítette a szobát, de nem elégedett meg ennyivel. Szürke, gomolygó foszlányai milliónyi szálkaként marták, kaparták a lány szemét és torkát. Újra köhögni kezdett, ám ezúttal sikerült egész könnyen abbahagynia. Erőt vett magán, nagynehezen feltápászkodott a megrepedezett parkettáról. Könnyektől elhomályosult tekintete kétségbeesetten keresett valamiféle menekülési lehetőséget, majd nemsokára megállapodott a bejárati ajtón, amelyet már ostromolni kezdtek a forró, narancs-piros nyelvecskék. Tudta, ha most nem cselekszik, többé már nem is lesz esélye. Soha nem fogja már látni a hajnalt, sem a csillagokat. Nem érezhet többé ízeket, illatokat. Nem úszhat a tengerben, nem sütkérezhet a napon, nem nevethet együtt a barátaival, nem láthatja a szüleit. És mindez még csak töredéke se volt annak, mi mindentől fosztaná őt meg a halál. Nem adhatta fel ilyen könnyen. Legalább még egyszer, utoljára látni akarta [i:32517e4a5c]őt[/i:32517e4a5c]. A fiút, akivel egykor összehozta a sors, majd szétszakította. Szája elé emelte a kezében szorongatott vizes törülközőt, és a szédüléssel dacolva az ajtó felé támolygott.
***
A lépcsőház lángokban állt. Panaszos, fenyegető recsegés, ropogás, pattogás hallatszott minden irányból. A liftről leolvadt a festék, a tüzes karmok pedig feketére mázolták ajtajának dróthálós üvegablakát. Lefelé az utat sorfalként állták el a nyújtózkodó lángnyelvek, lehetetlenné téve az átjutást rajtuk súlyos égési sérülések nélkül.
A lány felkapaszkodott néhány lépcsőfokon és a még épségben lévő ablakokon át lepillantott az utcára. Nem lepődött meg a látványon, tudta már jól, hogy odakinn is kaotikus helyzet uralkodik, mióta a vírus elszabadult. Raccoon City nem volt többé sem nyugodt, sem békés kisváros, és végképp nem volt biztonságos. Az utcákon halottak hevertek... és halottak sétáltak, szétmarcangolandó áldozatok után kutatva. Az élő hús vonzotta őket, és senki nem volt, akitől a túlélők segítséget remélhettek volna. A vírus nem csupán halálos volt, a halál után ugyanis újraindította a testet a legalapvetőbb létfunkciókkal. A helyes szavakkal élve, agyatlan, vérszomjas szörnyeteggé változtatott minden élőlényt, nem kímélve sem az állatokat, sem a növényeket. Hogy miért és hogyan szabadult el a rejtélyes kór, azt egyelőre senki sem tudta. Néhányan úgy vélték, ez az emberiség méltán megérdemelt büntetése.
A lány eltűnődött rajta, vajon ismerősei közül hányan vannak még életben. Vajon [i:32517e4a5c]ő[/i:32517e4a5c] él-e még? A halálra égésnél csak egyetlen rosszabb dolgot tudott elképzelni, az pedig a vírus volt. Rettegett a gondolattól, hogy ő is elkapja a borzalmas fertőzést, és őrült, éhes vándorlása során saját kezűleg öli meg a barátait. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Menekülnie kellett, de merre? A negyedik emelet túl magas volt, így az ugrás gondolatát azonnal elvetette. Egy emelettel feljebb sétált a lépcsőházban, ahol a tűz még nem harapódzott el. A lakások elhagyatottan, nyitott ajtóval ásítoztak a sötétben. Nem nagyon akaródzott kiderítenie, mi rejtőzhet bennük, azonban nem volt más választása. Talán valaki tart otthon tűzoltó készüléket. Vagy bármit, ami alkalmas lehet ilyen célra. Előhúzta a pisztolyt hosszú, fehér hálóingének zsebéből, és szorosan megmarkolta.
***
A villanykapcsoló nem reagált, amikor felkattintotta. A lány nyugtalanul bámult bele a bizonytalan sötétségbe. Rendkívül kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, mintha a sötétből lesne rá valami szörnyűség, amely most bizonyára mohón a száját nyalogatja.
Fényre volt szüksége. Azonnal! Egyre hevesebben kezdte kapkodni a levegőt, ahogy tapogatózva belépett a lakásba. Keze érdes fát tapintott, majd tovább haladt. Ajtó... fal... asztal... Nem is asztal, valamiféle pult lehetett. A makulátlan márványfelületen végigsimítva keze megakadt egy apró, kemény tárgyban. Egy öngyújtó volt, méghozzá egy Zippo. Áldotta a szerencséjét, amint ujjai rákulcsolódtak a hűvös fémre. Néhány próbálkozás után sikerült is életre keltenie a pislákoló lángot, amely különös árnyékokat rajzolt a falra, ahogy bevilágította a helyiséget.
Kicsi, beépített konyhás előszobában állt, amelyből három ajtó nyílt. Kettő a jobb keze felől, melyek egyike egy átlagos fürdőszobának látszott, káddal és vécével. Mellette egy nagyobb méretű nappali tátongott fenyegetően, ám a lány hamar leküzdötte félelmét, és megbizonyosodott róla, hogy a szobában senki nem tartózkodik. A berendezés nem volt túl otthonosnak mondható. Fehér parketta és kanapé, dohányzóasztal, tévé, ebédlőasztal székekkel... Semmi egyéb bútor, mintha az itt lakók még csak most költöztek volna be, aztán valószínűleg sietősen távoztak is.
Már épp elindult, hogy kinyissa a harmadik ajtót is a folyosó végén, amikor tompa puffanást hallott odabentről. Szíve azonnal a torkába ugrott, és vadul kalapálni kezdett. Egyik kezében az öngyújtóval, másikban a fegyverét készenlétben tartva várta, hogy valami történjen. Az ajtó azonban nem nyílt ki, és a zajt sem hallotta többet. Amikor már majdnem meggyőzte magát, hogy pusztán csak a képzelete viccelte meg, az ajtó alatti szellőzőrésben megjelent egy szőrös mancs, és egy fénylő szempár...
***
A macska még egészen kicsi volt, így könnyedén átfért a szellőzőn. A lány hangosan felnevetett az iménti félelmén, elrakta a pisztolyt, és karjába kapta a cirmos kiscicát, aki dorombolva hozzádörgölődzött. Most már csak annyi volt hátra, hogy átkutassa a szobát. Óvatosan lenyomta a kilincset, ám mielőtt átlépett volna a küszöbön, hátrapillantott. A tűz már elérte ezt az emeletet is, és vészes sebességgel közeledett a bejárati ajtó felé.
A hálószoba berendezését egy szekrény és egy széles franciaágy alkotta. A sötétkék ágynemű gyűrött kupacban hevert a közepén. A huzatot valaki lerángatta a takaróról, meg a párnáról, hogy kötelet csomózzon belőle, amihez még egyéb ruhadarabok, törülközők is hozzá voltak erősítve, így a kötél a nyitott ablakon át lelógott egészen az első emeletig. A végét szorosan a radiátor csövéhez rögzítették. Ezek szerint valaki nem is olyan rég megkísérelte a kijutást innen, úgy tűnt sikerrel. A lány szeme felcsillant. Most, vagy soha. Talán ez az utolsó lehetőség. Kár lenne meg se próbálni. Igaz, tartott tőle, hogy a kötél esetleg nem elég erős, bár... hogy is volt a mondás? A fontolgatással gyakran elmúlik az alkalom. Nem, ezt nem szalaszthatta el.
Az öngyújtót és a kismacskát jobb híján a zsebébe helyezte, az állat tíz körömmel kapaszkodott a ruhájába, így nem kellett tartani tőle, hogy esetleg kiesik. Felmászott a párkányra, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, és mielőtt teljes testsúlyával ránehezedett volna a kötélre, még egyszer felidézte a fiú arcát. A lángok eközben elérték a hálószoba ajtaját...
***
Az eső nem sokkal azután eredt el, hogy a lány földet ért. Eleinte csak néhány hűsítő csepp hullott a kézfejére, majd egyre sűrűbb függönnyé alakult, de nem bánta. Az idő még így is kellemesen melegnek bizonyult, és ha nem egy szál hálóingben állt volna egy felborult, kiégett kocsikkal teli parkolóban, talán még jókedvre is derítette volna. Jelenleg azonban az egyetlen, amit az esőtől remélt, hogy sikerül majd lecsillapítania az éhesen mardosó lángokat.
Alig tett néhány bizonytalan lépést, a kismacska kiugrott a zsebéből, és apró lábacskáit sebesen szedve pillanatok alatt eltűnt szem elől. A lány nem bánta, ha akar, hagy menjen. Talán a gazdája közelségét érezte valahol.
A sötét utca túlvilágian festett. Az úttesten nem jártak autók, a szemetet ide-oda fújdogálta a vészjóslóan süvítő szél, többé már nem volt, aki eltakarítsa a felgyülemlő mocskot. A városkának aligha maradt bármi jövője. Sem a városnak, sem az ott élő embereknek. Talán már neki sem. De ha legalább újra láthatná [i:32517e4a5c]őt[/i:32517e4a5c]. Csak még egyszer. Utoljára. Több úgysem lehetne belőle, más körülmények között sem. Ezt a lehetőséget már eljátszotta. Különben is, túlságosan különböztek egymástól. Mint tűz és víz. Mint fehér és fekete. Nappal és éjszaka. Hideg és meleg. Bár néha úgy érezte, épp ezek az ellentétek azok, amik miatt képtelen kiverni őt a fejéből. Néha pedig úgy, hogy egyáltalán nincsenek is ellentétek. Hogy teljesen egy hullámhosszon léteznek. Azt azonban így is tudta, hogy egy ilyen kapcsolatnak nem lehet jövője. Mégis, néha jó volt eljátszani a gondolattal. Jó volt álmodni, és álmodozni róla...
Valami megmozdult a sötétben, a ház tövében. A lány azonnal előkapta a fegyvert, és célpontot keresett. Reménykedett, hogy csak a cica az, ám ezúttal csalódnia kellett. A csalódottság érzését pedig azonnal felváltotta a mardosó félelem.
***
A fiú hangtalanul lépkedett felé, ő pedig csak állt ott szoborrá dermedve, és meredten bámulta a közeledő jelenséget. Nem, ez bizonyára nem lehetett [i:32517e4a5c]ő[/i:32517e4a5c]. Mit keresne pont itt? Ennek semmi értelme. Talán csak képzelődött, túl sok füstöt lélegzett be, annak a hatása lehet. Mégis... olyan valóságosnak tűnt. A zuhogó esőfüggöny az arcába mosta a haját, de a lány még így is tisztán ki tudta venni vonásait a halvány lámpafényben. [i:32517e4a5c]Ő[/i:32517e4a5c] az, kétségtelenül. Pontosan úgy festett, ahogy emlékezett rá. Talán csak egy árnyalatnyival sápadtabb volt, és a karján tátongó mély sebet leszámítva minden stimmelt... nem tartozott az élőhalottak közé, mint ahogy azt először gondolta.
A fiú odaért hozzá, ő pedig még mindig csodálkozással vegyes hitetlenkedéssel bámult az arcába. A szemei... azok a gyönyörű szemek olyan szomorúan néztek vissza rá.
A szíve vadul kalapált mellkasában. Hirtelen nem számított, hogy körülöttük nem messze vérszomjas zombik serege bolyong az utcákon, nem számított, hogy emberek százai haldokolnak, épületek gyulladnak ki, pisztolycsövek szegeződnek a koponyákra...
Mert boldog volt. És ehhez elég volt egyetlen pillantás. [i:32517e4a5c]Ő [/i:32517e4a5c]volt az. Itt. Vele. És az a gyengéd meleg fény a szemében... Csak egy pillanat volt az egész. Aztán a fény kihunyt, és minden reménye egy csapásra szertefoszlott, ahogy éles fogak mélyedtek a nyakába, körmök martak a bőrébe, és lerántották őt a sáros talajra. Legalább az eső elmosta a tüzet - gondolta, mielőtt végleg elborította a sötétség.
"And it's too late now
To change the past I left behind
To win your heart, to make it right
To taste your kiss, just one more time
I'm hiding in the shadows,
As you're standing in the light."
|
Resident Evil Történelem
Összesen 105 hozzászólás érkezett a cikkhez.
A jogi információkról részletes tájékoztatást ide kattintva kaphatsz. 
