Resident Evil teleregény

Az a bizonyos izmos ember engem egy kicsit Krauser-re emlékeztet :)
R.I.P

Christine elugrani sem tudott a berepülö ajtó elöl! Egyenesen hátra repült és a földön kötött ki! Egy kis időre az eszméletét vesztette! Nem teljesen áljult el! Egy csizmát látott és egy hang szólt hozzá!
-Szóval te vagy az aki keresztbe akart tenni! Tőled többre számítottam!
Christine lassan feleszmélve érezte hogy az idegen megfogja a kezét és lassan elkezdi kihuzni egy tágas udvarra. Mikor megálltak csak aztérezte, hogy az álla vérzik melyet az ajtó okozott mikor berugta az idegen. Christine lassan felkelt miután magához tért az idegen még háttal állt neki! Hátulról Magas és izmos embernek tünt! Felvolt szerelkezve fegyverrel, meg két szamurájkarddal! Mikor Christine felállt megkérdezte:
-Te ki vagy, és mit akarsz tőlem!?
A férfi egy darabig hallgatot majd megfordult!
-Télleg nem érted mi miért történik?
-Nem! Felelte a lány!
-Engem Albert Wesker küldött, hogy mindenki félreállitsak az utból akit csak kell! Végzek veled és a kis barátaiddal!
-Szóval te vagy a csicskása annak aki felellös ezért az egészért!, De ezt nem fogom hagyni!
Az idegen az egyik kardot fogta és a lány elé dobta! Mikor a lány a fegyvere után nyult volna észrevette hogy nincs nálla! Ezért felvette a kardot! Az idegen is elővette a kardot! Majd leengedte!
Christine védekező állást vett fel!
-Élvezni fogom ahogy kibelezlek!-mondta az idegen.
Egy hatalmas suhintással Christine-nre támadt vizszintes mozdulttal kivédte majd egy pörgöforgással átvette a támadás szerepét és hasbarugta az idegen aki ekkor a földre esett!
-Nem rosz! Nem rosz! De tudsz te ennél többet is!
Fogta és egy szempillantás alatt felállt! Majd a kardot támadó állásba helyezte!
-Figyelj mert most olyan gyors leszek hogy nem fogod látni! Lassu vagy és ebbe belefogsz bukni-Hangzott az idegentől! Christine kicsit megijedt ettől a beszólástól, nem mintha megszokodt ilyedni. De mivel nem volt magabiztos félt! 2 és félmásodperc sem telt el mikor balról egy vágást érzet a hasán melyből spriccelni kezdett a vér!
-Arrrghhht...öööö....
A következő pillanatban téldre esett.
-Mondtam hogy nem fogsz semmit látni!
Az idegen felemelte immáron véres kardját és lefelyezésére készül Christine nek! De Ebben a lányban sokkal több az akarat Erő mint gondolnánk! A lány visszagondolt apja szavaira még mikor kicsi volt!
"Sose add fel lányom!"
Christine erőt véve magán a kard segitségével talpra ált de ekkor vért köhögött és köpött. Eszébe jutott, hogy a magnumját azért nem találja mertnem a bal oldalra ragta a fegyvert hanem a jobbra! Ekkor kivédte a lefejező ütést de a kard elszált oldlra és véttelen volt a lány!
-Ideje megdöglened kislány!-mondta az idegen!
-Ehhez nekem is lesz egy két szavam! Ha az umbrellát nem, de téged megállithatlak!
Ebben a pillanatban mégegy vágást érzett de ezuttal a bal kezéről! A felső része levált! nem volt többé bal karja! És a vér csak ugy spriccelt! Christine tudta hogy ezúttal itt a vég! De még egy utolsót megprobált tenni! Felemelte magnumját és csak ennyit mondott:
-Az apámért!.
Majd egy óriási hangdörrenés zavarta meg a csendet! Az idegen egy hatalmas hasitást érzet a szive tájékán. nem tudta mi volt de a lány magnumja kilyukasztotta az egész testét! 2 másodpercig még állt majd összesete a kardot elejtve és meghalt. Christine tudta hogy elbukott mert nem tudta megtartani fogadalmát, de remélte hogy Steve és a többieknek tudott ezzel segiteni. Mielött a teljes sötétség vette körül két szó hagyta el a tündér lány ajkát!
-Már jövök!
És lassan a sötétség után a hang is egyre halkabb lett! Christine többé nem tartozott a az élőemberek közé! Ő mostmár egy olyan helyen volt ahol az apja! Christine testéből csak dölt a vér és beteritette az udvar nagyrészét. Fején egy óriási lyuk tátongot melyett akkor szerzwt mikor másodszor a fölreeséskor szerzett! Christine meghalt!

"My freedom is your freedom..."

OFF:
Sztem még a teleregényt ne rakjuk fel az oldalra ameddig Nincs kész vagy ameddig nem Zárunk le 1 "fejezetet".Amit persze folytatunk majd.

Szeptember 24. 06:40

A már régóta elhagyatottan álló S.T.A.R.S. iroda most tele volt emberekkel, azonban egyikük sem tartozott az R.P.D. különleges alakulatához. Irons parancsnok bizalmatlanul méregette az idegeneket. Csak az egyiküket ismerte, Steve-et, így hát neki tette fel a kérdést:
- Mit kerestek ti itt? Akinek volt némi esze már elhagyta rég elhagyta a várost…
- Ez hosszú történet – felelt Steve, és arra gondolt, vajon hol lehet most Sherry.
- Persze igaz is – folytatta Irons - aki még itt van az már nem juthat ki élve. Az Umbrella gondoskodott róla.
Ahogy ezt kimondta, azonnal rájött hogy elárulta magát. Azonban furcsa mód, senki nem reagált úgy ahogy várta. Nem látott megdöbbent arcokat, és senki nem kérdezte meg hogy vajon honnan tud az Umbrella ügyeiről.
[i:24979cdf78]Ezek szerint tudnak róla. Lehet hogy tudják? Tudják hogy én támogattam a G-vírus kutatást, és hogy részben miattam történt az egész? De ha még így is van, most már mindegy, úgysem juthatnak ki![/i:24979cdf78]
- Nekem most mennem kell – szólalt meg ismét. Egy perccel sem akart tovább egy helyiségben tartózkodni az idegenekkel. – Sok szerencsét a továbbiakhoz!
Furcsának találta, hogy senki sem kiált utána, senki sem próbálja megállítani.
[i:24979cdf78]Valami biztos hogy tudnak rólam![/i:24979cdf78]
Mielőtt még kilépett volna az iroda ajtaján, rápillantott Isabellre, és ekkor megfogalmazódott egy gondolat az agyában. Látta hogy a lány az egyik férfi kezét fogja, és ez csak megerősítette a döntésében. Már tudta mit kell tennie.
[i:24979cdf78]Hamarosan az én kezemet fogod majd! Ó igen, Brian bácsi majd vigyáz rád![/i:24979cdf78]

Úgy tűnt, a dolgok végre kezdenek egyenesbe jönni. Most, hogy Quentin megtalálta öcssét, végre elkezdhettek gondolkodni a menekülési útvonalon. Végignézett a kis csoporton. A kislány, Ashley Steve barátnője ölében ült. Sarah a kislány haját simogatta. A fiatal fiú, Zack Sarah mellett állt, és a többieket figyelte. Steve a fegyverével volt elfoglalva. Isabell szótlanul meredt az ajtóra, ahol pár perccel ezelőtt Irons parancsnok távozott.
- Ismered őt igaz? - kérdezte Quentin Isabellt.
- Ironst? Igen persze. De már mondtam neked. Amikor kicsi voltam sokszor vigyázott rám. Apu egyik legjobb barátja. De azt hiszem, valami nagyon nem stimmel vele... láttad hogy menekült el az előbb?
- Irons nem normális, ezt mindenki tudja - szólt közbe Steve.
- Vagy csak titkol valamit.
- Nekem úgy tűnt, hogy elég paranoiás - mondta Quentin.
- Mindegy, koncentráljunk inkább a lényegre - Isabell a füle mögé tűrt egy szemébe lógó tincset. - Quentin, te mint volt Umbrella alkalmazott, azt mondtad ugyebár hogy a laboratóriumon át kijuthatunk.
A többiek erre érdeklődve kapták fel a fejüket.
- Mit mondtál az előbb? -kérdezte Steve Isabelltől. - Quentin az Umbrellának dolgozott? De hát... Én erről hogy hogy nem tudtam? Nagyszerű, mindössze pár hete vagyok a városban, és nem elég hogy egyik napról a másikra az emberek zombivá változnak, hanem a saját bátyámról is kiderül, hogy...
- Nyugi, fogalmam sem volt arról hogy mi folyik ott valójában! - mondta Quentin. Nem vagyok kutató, én csak irodai munkát végeztem. Sosem jártam az illegális kísérletek helyszínein. Soha nem is tudtam róla. Egészen addig, amíg a katasztrófa meg nem történt.
- És akkor honnan tudod hogy a laboron át kijuthatunk?
- Ezt minden alkalmazott tudja. Tudod... ezzel kezdik az első napot. Tűzvédelmi oktatás, menekülési útvonalak vészhelyzet esetére...
- Mindegy, bármit is terveztek a laborban csinálni, az már nem fog menni - mondta Steve. - Christine fel fogja robbantani.
- Mi?
- Ki az a Christine? - csodálkozott Quentin és Isabell.
- Nos, ő... az utcán találkoztunk vele, ő is a rendőrségre igyekezett Ashleyvel.
Meg kell állítanunk! A labor az egyetlen lehetőségünk! - mondta Quentin. - Egyáltalán hogy juthat ilyesmi eszébe annak a csajnak, hogy teljesen egyedül odamenjen és... különben is, hogy jutna be?
Steve sóhajtott, majd elmesélte röviden a történteket. Beszélt a férfiról, akitől Christine a labor térképet kapta, és a belépési kódokat. Beszélt az Umbrella kulcskártyáról, és hogy Christine bosszút esküdött az apja halála miatt.
- Ezt most nem mondod komolyan! - fakadt ki Isabell. Ez a lány hülyeséget csinál! Az esély arra hogy ezt túlélje, körülbelül a nullával egyenlő! Hogy engedhetted el?
- Sajnálom srácok - csóválta meg a fejét Steve. Ha tudtam volna hogy a laboron át kijuthatunk... megállítottam volna őt.
- Valamit tennünk kell pedig! - Ha Christine sikerrel jár, akár el is temethetjük magunkat itt helyben...

Christine tanácstalanul álldogált a Szennyvízüzem hatalmas acélajtaja előtt, és a zárat vizsgálta. Szemmel láthatólag négy darab sakkfigura alakú kulcsra volt szükség a kinyitáshoz. A lány idegesen az ajtóba rúgott.
[i:24979cdf78]Egyetlen kulcs megtalálása is órákba telne ebben a hatalmas épületben. Nemhogy négy darab...[/i:24979cdf78]
Megborzongva visszagondolt a csatornára, amin néhány perce átgázolt. A sötét, hideg falakon élőlények szaladgáltak. Nem látta tisztán, de úgy vélte pókok voltak. Óriáspókok. Ismét kirázta a hideg, és abban már biztos volt, hogy semmi pénzért nem fordul vissza. Határozott léptekkel elindult kifelé a helyiségből. Kint a folyosó bal kéz felé elágazott, és egy félig lehúzott redőny akadályozta a továbbjutást. Christine-ben felcsillant a remény. Óvatosan átbújt a redőny alatt, és egy újabb ajtóhoz érkezett. Ám mielőtt lenyomta volna a kilincset, az ajtó kivágódott...

[u:fd2f0f897a]Nehogymár behaljon a topik....[/u:fd2f0f897a] :o

Quentin és Isabell a frászt kapta, de rögtön megnyugodtak, amikor emberek léptek be az ajtón. Steve, Sarah, Zack és a kislány, Ashley volt az.
[i:fd2f0f897a]- Steve! -[/i:fd2f0f897a] kiáltott örömében Quentin.
[i:fd2f0f897a]- Bátyám! - [/i:fd2f0f897a]Steve is kitelt magából örömében.
[i:fd2f0f897a]- De jó, hogy élsz, és épségben vagy! -[/i:fd2f0f897a] kezdte volna Quentin, amikor az ajtó elé támolygott 3 nyúzott kutya.
[i:fd2f0f897a]- Lányok, menjetek hátra. -[/i:fd2f0f897a] Mondta Steve, és elővette a pisztolyát. Quentin is elővette a saját fegyverét, de a folyosókanyarról mindhárom szörnyet lelőtték. Előjött rerejtekhelyéről a megmentő, (vagy lehet, hogy nem is az? :D ) Brian Irons.

Köszi h szóltál , tényleg elirtam a dátumot ott :D

Stevenél pedig nála volt a jelvény, csak nem volt kitűzve.

majd szólj ha még találsz ilyen hibákat :D

Köszi h szóltál , tényleg elirtam a dátumot ott :D

Stevenél pedig nála volt a jelvény, csak nem volt kitűzve.

majd szólj ha még találsz ilyen hibákat :D

Kedves irók!Nem biztos,hogy ígéretem ellenére jómagam fogom bövíteni a teleregényt.Elég sok a szereplő és ez igy szép ahogy van.
Kicsit másképpen segíteném a munkátokat!Részletesen olvasom a teleregényt(Claire Drágának köszönhetően már a Word-os változatoz),ott járok mikor Thomas és Lucy elindulnak a mágneskártyát megkeresni!
Megemlítenék egy-két dolgot(hibát)!Nem szemrehányás képpen,csak hogy még tökéletesebb legyen mikor bekerül a fanstuff-ba! :wink:
Az egyik ami szemet szurt:
Idézet:
1988. szeptember 23. 18:40
Sherry teljesen kimerül az egésznapos gyaloglásban,....
:umbrella:
A dátum hibás 1998 helyett 1988.Ez tényleg aproság,de a word-ben is igy maradt.
:umbrella:
A másik ez nem is biztos hogy hiba:
Idézet:
Sherry a rendörség szó hallatán érdeklödve kapta fel a fejét.
-Ha tényleg rendőr vagy,hol a jelvényed?-kérdezte-....
....-És a jelvényem azert nincs rajtam mert, még nem vettem fel. tudta hogy ez igen csekély magyarázat volt......

Késöbb:
-Tessék???Semmi közöm az Umbrellához!Az R.P.D.-nek dolgozom!A nevem Steve Zahn!
-Hát persze!És ezt higgyem is el?Bizonyísd be!
.....
Steve ezalatt gyorsan elöhalászta a zsebéből az R.P.D. jelvényt,majd a nő lába elé hajította!
:umbrella:
Na már most Serrynek még nem tudta megmutatni Steve a jelvényét,de a lánynak már odaadta.Most kérdés az persze,hogy honnan nem vette még fel a jelvényt..a rendörségröl,vagy csak nem vette-tüzte ki a ruhájára.??
:umbrella:
Srácok!Claire Drága!Nem akartam kötekedni ez puszta jóindulatból tettem.
Ha sok belőlem akkor leállok,de ha nem baj szólok ha látok hasonlót?
:umbrella: :umbrella:

Elvileg ez még mindig ugyanaz a Bruce volt, aki átalakult :D Szerintem. Ugyanaz akit Sherry is látott az alagsorban.

Csak nem kedves William Birkin barátunk volt az?
Esetleg egy újabb Tyrant?
Kíváncsian várom! :)

A keleti szárny pillanatnyilag biztonságos volt. Az ablakok bedeszkázottan várták a következő zombirohamot. Egyelőre azonban úgy tűnt, az élőhalottak megunták a dolgot. A szakaszvezető épp pihenésre szólította fel a beosztottjait, amikor újabb katasztrófa ütötte fel a fejét. Az alagsorba vezető lépcsőn egy hatalmas, vörös izomtömeg bontakozott ki a homályból. Két elképesztően izmos lábon járt, a mellső végtagjai hatalmas karmokban végződtek.
- Jóságos ég! Ez meg mi a jó ku*va élet?
A szörnyeteg kitátotta rettenetes pofáját, és hegyes tépőfogak láthatóvá váltak. A szájából valamiféle sárgás folyadék spriccelt a földre.
- Tűz! Tűz! - kiáltotta a szakasz vezető, és mindenki kétségbeesetten kapott a pisztolya után. A golyók szaggatták a lény testét, de egyre csak közeledett. Talán meg sem érezte a belécsapódó töltényeket. A rendőrök az utolsó pillanatig lőtték, de hiába...
- Visszavonulás! Nem bírunk vele!
Nem kellett kétszer mondani, a csapat rendőr futásnak eredt, és meg sem álltak a földszinti S.T.A.R.S. irodáig.
- A széf! Ki kell nyitnunk a széfet, van odabent lőszer! - szólalt meg Kevin, és már rohant is. Fejből tudta a kódot, így hát elkezdte csavargatni a számzárat. Eközben az iroda ajtaját valami döngetni kezdte kívülről.
- Kevin igyekezz!
- Próbálom, de nem működik a kód! Talán valaki megváltoztatta...
A kilincs lenyomódott, és a szörny már bent is volt az irodában.
- A rohadt életbe Kevin!!
- Sajnálom, nem megy, nem nyílik!
Ezúttal nem kellett visszavonulót fújni, mindenki ösztönösen hátrálni kezdett, Kevin is otthagyta a széfet és a többiekkel együtt kirohant a folyosóra. A lény utánuk iramodott, de aztán mintha hirtelen megérzett volna valamit, irányt változtatott, majd némi próbálkozás után kinyitotta az előcsarnokba vezető ajtót, és kilépett...
- Ez baromi nagy szívás - állapította meg Kevin. - Bármi is ez az izé, megtanulta használni a kilincset...

Bruce eltűnt. Christine kétségbeesetten nézett körül az apró, nyomasztó helyiségben, de nem látott vérnyomokat, amely arra utalhatott volna, hogy a sebesült férfi talán elmászott valahová. Eszébe jutott, hogy esetleg időközben valaki rátalált, és ellátta a sérüléseit, vagy kórházba vitte, de aztán hamar elvetette az ötletet. A város hemzsegett a zombiktól, így a kórházak sajnos kiestek a számításból.
[i:4d7492ac3e]De mégis, hová tűnhetett?[/i:4d7492ac3e]
Aztán hirtelen világossá vált számára, miért nincsenek vérnyomok, és a felismerés hidegzuhanyként érte. Bruce valószínűleg már nem tartozott az élők sorába... de ugyanígy halott sem lehetett, hiszen akkor itt feküdne.
Christine kezébe vette a Magnumját, és máris nagyobb biztonságban érezte magát. Nem akart készületlenül összefutni egy friss Bruce-zombival. Ekkor eszébe jutott mit mondott neki az apja a járvány kezdetekor: "Ha megfertőződnék, ne habozz meghúzni a ravaszt."
Úgy gondolta, valószínűleg Bruce is ezt akarná.
Szomorúan kisétált a börtönrészlegből, és a folyosó másik ajtaja felé vette az irányt, amely mindeddig zárva volt. Most azonban, hogy visszakapcsolták az áramot, már szabad volt az út.
Amint lenyomta a kilincset, dühös kutya ugatás hangzott fel, valahonnan a szoba túlfeléről. A lány mégszorosabban markolta a fegyvert, és célpontot keresett, de az elválasztófal eltakarta előle a hang forrását. Legalább két kutya lehetett. Christine próbált egyenletesen lélegezni, és érezte, ahogy az adrenalin szétáramlik az ereiben. Valahogy biztos volt benne, hogy a kutyák fertőzöttek, akárcsak azok, amelyek megtámadták az utcán. Akkor iszonyú nagy szerencséje volt, hogy megúszta egy karcolással, ráadásul az apja barátja megmentette... De most nincs aki a segítségére siessen. Vagy visszafordul, és keres egy másik utat a laborba, vagy megküzd a kutyákkal. Több lehetősége nem volt. A visszafordulásnak azonban nem látta értelmét. Már nem számított többé semmi, csak a bosszú. Kiugrott az elválasztó fal mögül, és lövésre készen a ravaszon tartotta az ujját. Aztán megnyugodott, amikor észrevette, hogy a kutyák ketrecbe vannak zárva.
-Ha rajtam múlik, ott is maradtok - kiáltott oda az ebeknek, miközben a figyelmét máris elterelte a csatornafedél - amely nyitva állt. Odalent vaksötét uralkodott, és halk vízcsobogás zaja hallatszott, amely egyáltalán nem kecsegetett sok jóval, nem beszélve a hullámokban feltörő, gyomorforgató csatornabűzről. A lány undorodva bámult bele a feneketlen sötétségbe. Azon gondolkozott, vajon hogy másszon le a létrán. Ha nem akar leesni, tanácsos lenne mászás közben elrakni a fegyvert, igen ám, de mi van ha odalent esetleg hirtelen elő kéne kapnia. Aztán úgy gondolta, abban a vak sötétben a helyzet akkor is reménytelennek bizonyulna, ha fegyvert előreszegezve araszol előre. Ígyhát falatnyni szoknyája övébe dugta a Magnumot, nagy levegőt vett, és mászni kezdett a bűzös, vészjóslóan sötétlő mélység felé...

Én is folytatnám, csak nincs semmi ötletem, sajnos.. De majdcsak összehozok itt valamit. :wink:

Én mindenképp folytatom :wink:

Lécciiiii írjátok tovább!
Én annyira szeretem ezt a történetet és tök jó lenne tudni, hogy szeretett (és esetleg kevésbé szeretett) hőseinkkel mi fog történni!!

Nagyon jó lett a kép :) Gratula Claire.

Jah télleg fasza!

Claire Drága!
Ezt jol összehoztad.
Gratulálok. :wink:
:umbrella: :umbrella:

Na gyerekek, ma estimese helyett egy képet kaptok :D :mrgreen:

A francba! Most lehet találgatni!!
Ez majdnem olyan rossz, mint amikor a TV-ben a filmet reklámmal szakítják meg :evil:
Én pont a legjobb résznél :D
Amúgy szerintem egy zsaru v Irons lép be…

Quentin és Isabell csendben sétáltak egymás mellett. Hiába próbáltak zajtalanul lépkedni a márványlapokkal burkolt folyosón, Isabell magas sarkú cipőjének kopogását a falak felerősítették. A második emelet éppolyan hátborzongatóan kihalt volt, mint az előcsarnok. A mennyezeten csak néhány lámpa pislákolt, és ez még kísértetiesebb hangulatot kölcsönzött a helynek. Az ablaktalan folyosó a vége felé kiszélesedett, a kis csarnok közepén egy hatalmas, piros rubintkövet tartó szobor állt, a terem két szélén pedig egy-egy kisebb szobor.
- Hát ez nem semmi! – Isabell lenyűgözve bámulta a szobrot, és a csillogó tárgyat. – Esküszöm ez a hely a frászt hozza rám. És valaki képes itt dolgozni!
- Gyere, menjünk tovább – szólt Quentin. – Steve mesélte, hogy állítólag egyszer, a rendőrfőnök majdnem lelőtte az egyik takarítót, csak mert nekiment az egyik szobornak. Persze, mindenki tudja, hogy Irons nem teljesen normális…
- Ezt nem mondod komolyan! Tényleg, hol van ilyenkor a rendőrfőnök? Vagy talán bátran elmenekült ő is?
- Fogalmam sincs – felelte a férfi. – Eléggé beszámíthatatlan ember. Ha még itt van, jobb lesz nem összefutni vele. Félelmetes tud lenni, ha bekattan. Amiket Steve-től hallottam… .Na de mindegy hagyjuk.
Beléptek az ajtón, amely egy újabb folyosóra nyílt, ám ez már korántsem volt olyan hátborzongató. A lambéria, és a padló fából készültek, és kékre voltak festve. Itt már voltak ablakok is. Néhány lépés után Isabell megtorpant egy dupla szárnyú ajtó előtt, és szemügyre vette a feliratot.
- S.T.A.R.S. ? Nocsak, az R.P.D. híres, vagy mondjam úgy hogy hírhedt különleges alakulata! Nincs kedved bekukkantani az irodájukba?
- Isabell, nem hiszem hogy ez most…
- Na gyere már! - a lány nevetve megfogta Quentin karját és az ajtó felé kezdte húzni – Mindig is kíváncsi voltam a S.T.A.R.S.-ra. Különösen a Spencer-kastélyban történtek óta. A média mindenféle hazugságokat terjesztett róluk. Úgy állították be őket, mintha ők lennének a rossz fiúk, akik mindenért felelősek. Természetesen az Umbrella intézte így az egészet. – Isabell kinyitotta az ajtót, belépett, és behúzta maga után a férfit is. Az iroda üres volt. Az asztalokkal telezsúfolt helyiségben nagy rendetlenség uralkodott.
- Ez hihetetlen! – szólalt meg a lány, és becsapta maga mögött az ajtót – Esküdni mernék rá hogy azóta nem járt itt senki, mióta a S.T.A.R.S. elindult a legutóbbi küldetésére. És ez már három hónapja volt!
- Ez tényleg különös – mondta Quentin, és arra gondolt, hogy az iroda mennyire barátságos, otthonos hangulatot áraszt. Már nem érezte azt a feszültséget, amit a folyosón. – Talán itt maradhatnánk egy darabig – folytatta. - Lehet hogy találunk valami hasznosat. Valami információt, vagy akár még fegyvert is.
- Mit gondolsz miért akartam ide bejönni én is? – kérdezte a lány, amire Quentinnek hirtelen megfordult a fejében egy gondolat, de aztán gyorsan el is hessegette, és elszégyellte magát, amiért ilyesmi eszébe jutott. Zavartan arrébb sétált, és úgy tett mintha hirtelen nagyon el kezdte volna érdekelni az egyik fénykép a falon. Isabell követte a tekintetét, és már együtt nézték a képet.
- Egy közös fénykép a S.T.A.R.S-ról. Szimpatikus emberek – mondta Isabell. Quentin helyeselt, majd átsétáltak a többi asztalhoz. Isabell leült az egyikhez, a férfi pedig a mellette lévőhöz.
- Hé idenézz! – kiáltott fel a lány, amikor kihúzta az egyik fiókot. – Vaníliás karika! Hmm, ez a keksz a kedvencem! Farkas éhes vagyok egyébként is!
Quentin ezt nem bírta megállni nevetés nélkül. A nevetése pedig Isabellre is átragadt.
- Nekem is adhatsz ám! – mondta a férfi.
A következő néhány percben elfogyasztották a kekszet. Egy bizonyos Rebbecca Chambers fiókjában találtak egy üveg felbontatlan ásványvizet is. Aztán észrevették a szoba túlsó felében álló kommunikációs konzolt. Izgatottan tették fel a fülhallgatókat, és Quentin megpróbált ráállni valamelyik csatornára, de hiába, nem volt vétel, senkivel sem tudott kapcsolatot létesíteni. Csalódottan álltak fel, de a csalódottság nem tartott sokáig, mert Quentin ekkor kinyitott egy hatalmas páncélszekrényt. A szekrény pedig tele volt fegyverekkel.
- Mondtam hogy érdemes ide bejönni! – szólalt meg a lány, és Quentinre kacsintott, aki erre elmosolyodott. Isabell behajította a szekrénybe az ősrégi revolverét, és kivett helyette egy 40x66 mm-es M79-est. A gránátvető azonban annyira nehéz volt, hogy inkább odaadta Quentinnek, aki könnyedén a hátára akasztotta a közel 8 kilós fegyvert. Isabell ismét lehajolt, és kihalászott egy M1867-es Remingtont. Ezt már ő is könnyedén elbírta. A szekrényben hevert még egy hátizsák is, ezt megpakolták töltényekkel. A gránátvetőhöz tartozó napalm töltények igencsak súlyosak voltak, így Quentin mindössze néhány darabot rakott a táskába. Találtak egy teljesen teli tárat is a gépfegyverhez. Minden készen állt, hogy folytathassák az útjukat, de valahogy mégsem akarták még elhagyni a barátságos irodát. Quentin lerakta a hátizsákot egy székre, és ő maga is leült. Isabell felült vele szemben az egyik íróasztalra, és olvasni kezdett egy naplót.
- Chris Redfield… azt írja hogy Európába ment, az Umbrella főhadiszállására! Merész vállalkozás! Hé, ez meg mi?
Isabell egy színtiszta aranyból készült korongot tartott a kezében. Az érmébe egy egyszarvút véstek.
- Szerinted valódi arany? – kérdezte Quentin. – Talán magunkkal vihetnénk.
- Biztos vagyok benne hogy valódi – mondta a lány. – De mégis mire mennénk vele? Az sem biztos, hogy kijutunk innen élve.
Isabell visszacsúsztatta a korongot a napló alá, majd lemászott az asztalról, leült a földre a két íróasztal közé, felhúzta a térdeit, és hátát a falnak vetette.
- Valami baj van? – kérdezte Quentin, amikor látta, hogy a lány a kezébe temeti az arcát.
- Nem… semmi csak… tudod, ez az egész… annyira hihetetlen! És olyan fáradt vagyok, az elmúlt 48 órában alig aludtam valamit, kezdem úgy érezni, hogy nem bírom tovább, nem tudok visszamenni arra a folyosóra, nem akarok több szörnyet látni, egyáltalán hogy történhet meg ilyesmi a valóságban? Hogy lehet hogy az apám, három nappal ezelőtt még egy teljesen normális ember volt, aztán nem sokkal később zombiként támadt rám, a saját apám, érted? Mikor lesz már vége ennek a rémálomnak, Quentin, miért van olyan érzésem hogy már soha többé nem jutok ki innen?
Isabell arcán könnyek folytak végig, és a lány ismét lehajtotta a fejét. Quentin felállt a székről, odasétált hozzá, és leült mellé a földre. Iszonyúan sajnálta a lányt, és furdalta a lelkiismeret, hogy pár órája hagyta őt elfutni, arról nem is beszélve, hogy előtte kishíján kiszolgáltatta egy ismeretlen szervezetnek. Nem tudta Isabell mennyire haragszik még rá emiatt, szerette volna megvigasztalni, de nem tudta mit mondhatna. Aztán végül nem mondott semmit, csak átölelte. Isabell nem húzódott el tőle, mint ahogy várta. Szorosan hozzábújt, és csak zokogott.
- Sajnálom, ne haragudj! – mondta a lány szipogva – most biztos megvan rólam a véleményed. Itt hisztizek, amikor..
- Igen, megvan rólad a véleményem – mondta Quentin csendesen, és elmosolyodott. – Az a véleményem, hogy gyönyörű vagy. És igazad van, talán nem éljük túl a holnapot, ezért úgy éreztem, ezt el kell mondanom neked.
Isabell meglepetten nézett a férfi szemébe, aki már nem törődött a következményekkel, nem érdekelte hogyan reagál erre a kijelentésére a lány, már nem számított semmi, hiszen talán ez élete utolsó napja. Gyengéden végigsimított a lány könnyes arcán kézfejével, aztán finoman megcsókolta őt. Arra számított, hogy Isabell majd eltolja magától, vagy pofon vágja és elkezd vele kiabálni, de nem ez történt. Isabell közelebb húzódott hozzá, átölelte a nyakát és szenvedélyesen viszonozta a csókot, Quentin számára pedig az idő megszűnt létezni. Hihetetlenül boldog volt, hogy Isabellt a karjaiban tarthatja, és szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart…
A pillanat azonban nem sokkal később véget ért, amikor valaki kinyitotta az iroda ajtaját és belépett…

Steve meglátta barátnőjét az asztalon feküdve.
- [i:7c23998e1a]Ó ne... Remélem nem... Ne.. Ne gondolj rosszra.. [/i:7c23998e1a]- Futott át az agyán..
Sarah megmozdult...és meglátta Stevet.
- [i:7c23998e1a]STEVE!!! De örülök, hogy itt vagy![/i:7c23998e1a] - Sarah felugrott az asztalról, és átölelte a srácot. Zack felriadt, és megkönnyebbülésére letette a hirtelen felkapott széket.
- [i:7c23998e1a]Sarah.. Drágám... Azt hittem.. hogy....[/i:7c23998e1a] - Kezdte volna Steve, de egy őrjöngő hang félbeszakította..
- [i:7c23998e1a]Mi volt ez?[/i:7c23998e1a] - kérdezte Ashley.
- [i:7c23998e1a]Nem tudom, de nincs jó előérzetem.[/i:7c23998e1a] - Válaszolt Steve.
Kimentek az irodából.
- [i:7c23998e1a]Öhm Steve... Ismersz véletlenül egy Leon S. Kennedy fickót?[/i:7c23998e1a] - Kérdezte Zack.
- [i:7c23998e1a]Hm... Leon....Leon.... Hallottam róla, hogy áthelyezték ide... Ó... szegény fickó... Jó munkanapja lesz az első... Szerencsétlen...[/i:7c23998e1a]- válaszolt Steve.
És így négyen elindultak kifelé a teremből..

Christine, Steve, és a két kislány az alagsori gépházban voltak. Steve épp azon próbálkozott, hogy visszakapcsolja az áramot, ugyanis a börtönrészleg másik bejárata zárva volt, és áram nélkül életük végéig próbálkozhattak volna az elektromos zárral.
- Márpedig mindenképp arra kell továbbmenni a laborba! – mondta Christine.
- Fáradt vagyok! – panaszkodott Sherry.
- Nekem pedig nagyon kell pisilnem! – szólalt meg Ashely is.
Christine és Steve egymásra néztek.
- Azt hiszem itt elválnak útjaink – mondta Christine, és közben szomorúan arra gondolt, hogy tovább nem vigyázhat az elnök lányára Ashleyre, nem tudja őt megmenteni ebből az őrületből, és nem kap az elnöktől semmiféle kitüntetést. Erre már azóta rájött, mióta találkozott Steve-vel és Sherryvel. Tudta, hogy két kislányt nem cipelhet magával egy olyan helyre, ahol valószínűleg vírushordozók százai hemzsegnek. És Steve-et sem kérheti meg hogy menjen vele, hiszen akkor ki vigyázna a lányokra, és egyébként is, Steve a bátyját keresi, aki bizonyára már szintén nagyon aggódik érte…
- Ezt úgy érted hogy nem jössz velünk tovább? – kérdezte az egyik kislány, Ashley.
Christine leguggolt hozzá, és megsimogatta a fejét.
- Sajnálom kicsim, de van valami amit el kell intéznem. Egy nagyon fontos dolog. Steve vigyáz rátok ne aggódj. Biztos vagyok benne hogy a segítség hamarosan megérkezik, és mind kijuttok innen! Aztán majd találkozunk, legközelebb már egy biztonságos helyen! És elviszlek titeket fagyizni, megígérem!
Ashley elmosolyodott, és átölelte a fiatal lányt.
- Tényleg megígéred? – kérdezte.
- Hát persze! - Mondta Christine, és rákacsintott a kislányra. – Most pedig, menjetek. Keressétek meg a mosdót, aztán egy biztonságos helyet ahol lepihenhettek!
Ekkor egy magas sípolás hallatszott, ami azt jelezte, hogy az áramot sikerült visszakapcsolni.
- Christine, biztos vagy ebben? – kérdezte Steve. – Ez iszonyúan veszélyes! Egyáltalán hogy akarsz bejutni a laborba?
A lány mosolyogva előhalászta zsebéből az Umbrella kulcskártyát, és felmutatta. – Remélhetőleg ez az a fajta kártya, ami minden ajtónál működik a laborban! Ezen kívül, megvannak a kódok, jelszavak, és a labor számítógépes térképe. Azt hiszem boldogulok, ne aggódj! És még mielőtt megkérdeznéd, hogy megéri-e, nos igen, semmit sem szeretnék ennél jobban, meg kell semmisítenem a labort, ez a minimum! Nem maradt senkim, az apám az Umbrella miatt halott, a barátaim mind zombik, és a város ahol élek, ahol felnőttem, ahová minden emlék köt, hamarosan megsemmisül, mint ahogy Bruce mondta! Nincs vesztenivalóm, nem fogok hiányozni senkinek ha valami történne velem.
Ezt az utóbbi mondatot Christine igyekezett úgy mondani, hogy a lányok ne hallják. Steve nem tudott mit felelni, csak megcsóválta a fejét.
- Vigyázz magadra – szólalt meg végül.
- Még látjuk egymást – kacsintott rá Christine, majd kilépett a helyiségből, becsapta maga után az ajtót, és sietve elindult az alagsori folyosón, a föld alatti parkoló felé. A térkép szerint arrafelé, a börtön részlegben volt egy csatorna lejárat, amelyen átvágva könnyedén eljuthat a szennyvíz kezelő rendszerbe – amely pedig egy föld alatti villamos állomáshoz vezet. Eközben arra gondolt, vajon mi lehet Bruce-szal, akit otthagytak nemrég a börtönnél. Őszintén remélte, hogy még életben van.

Steve és a két kislány az alagsori, elhanyagolt, ammóniaszagú mosdó előtt álltak. Steve bement a férfi részbe, a két kislány pedig a nőibe. Sherry csak megmosta az arcát, és a kezét, majd miután készen volt, visszament a folyosóra, hogy ott várja meg a többieket. Ahogy azonban kilépett, a folyosó végén egy hatalmas, vörös színű, izmos teremtményt látott közeledni. Nem a parkoló felől, amerre Christine ment, hanem a másik irányból. Sherry felsikított, nem tudta mihez kezdjen. A szörny gyorsan lépkedett hatalmas lábaival, már csak tíz méter választotta el Sherrytől. A kislány annyira megrémült, hogy mozdulni sem bírt. Körülnézett, és meglátott egy elágazó folyosót. Idegesen a mosdó felé pislogott ismét, de Steve és Ashley még odabent voltak. A lény egyre csak közeledett. Sherry nem mert visszamenni a mellékhelyiségbe, mert félt, hogy a szörny követné, és akkor Ashley is bajba kerülne. Ehelyett megfordult, és futásnak eredt az elkanyarodó folyosón. Nem mert hátra nézni, hogy a lény követi-e. Hamarosan egy lépcsőhöz ért, és habozás nélkül felszaladt rajta. Egy kivilágított folyosón találta magát. Néhány ablak be volt törve, többségüket pedig valaki bedeszkázta. Sherry végigrohant a folyosón, amelynek végén az ajtót nyitva találta. Beszélgetést hallott, majd egy csapat rendőrt vett észre, akik deszkákat cipeltek a vállukon.
- Mozgás, a többi ablakot is be kell deszkáznunk, mielőtt azok a dögök megint betörnek itt is!
Sherry megijedt mikor ezt meghallotta, és félve pillantott a sötéten ásítozó, betört üvegű ablakokra, amelyek arra vártak, hogy elbarikádozzák őket. A következő pillanatban egy szellőzőjáratot vett észre a falban, amely egy ráccsal volt lezárva. A kislány odarohant, és rángatni kezdte a rácsot. Az szerencsére könnyen kijött a helyéről. Sherry bemászott a szűk alagútba, úgy gondolta, itt biztosan nem fogják elkapni sem a zombik, sem más szörnyek. Négykézláb mászni kezdett, biztos volt benne, hogy az alagútnak van másik kijárata is…

- Hol van Sherry? – kérdezte Steve kétségbeesetten.
- Nem tudom! Hallottam amikor kiment, nem tudom hová tűnhetett!
Steve és Ashley kétségbeesetten álltak a folyosón.
- Sherry! Sherry!
Nem jött válasz.
- Ez nem lehet igaz!
- Talán meglátott valamit és elszaladt – mondta Ashley. – Biztosan megijedt.
- Lehetséges. Gyere, legjobb lesz ha felmegyünk innen a rendőrségre.
- Biztosan Sherry is ott lesz!
- Valószínű – helyeselt Steve.
[i:7b432feba5]Legalábbis nagyon remélem…[/i:7b432feba5]


Sarah és Zack üresen találták a helyiséget, amikor beléptek. A terem közepén egy hosszú asztal állt, az ajtó mellett öltözőszekrények, a sarokban pedig egy apró, elkülönített szoba, amely valószínűleg irodaként funkcionált. A rendetlenség óriási volt. Minthogyha valaki őrülten keresgélt volna az asztalokon – a könyvek, akták, újságok, papírhalmok szétdobálva hevertek a földön. Az öltözőszekrények többsége nyitva állt, úgy tűnt, ezeket is alaposan átkutatták. Az rejtély volt, hogy mit kerestek, de tulajdonképpen nem is volt lényeges.
Sarah az egyik asztalon talált egy üzenetet. Azt remélte, talán Steve írta neki, de csalódnia kellett. A levél egy bizonyos Leon S. Kennedynek szólt:

Gratulálunk a beosztásodhoz Raccoon City rendőrségén! Mindannyian nagyon várjuk, hogy belépj a csapatunkba, és megígérjük, hogy gondodat viseljük!
Üdvözlünk fedélzeten!

Az R.P.D. tagjai

Akárki is ez a Leon – mondta Zack – nagyot fog csalódni amikor ideér.
- Nem irigylem a srácot – mondta Sarah. – Mire megérkezik, talán már egyetlen élő ember sem marad a városban. Szép kis első munkanap lesz.
- Mit gondolsz, elég biztonságos ez a hely egy kis pihenésre? – kérdezte Zack.
- Úgy tűnik – válaszolt Sarah. – Én is hulla fáradt vagyok. Gyere, ott az a kis iroda, azt hiszem pár óra alvás nem árthat. Remélem a többiek is jól vannak… És Steve…
Becsukták maguk mögött az iroda ajtaját. Zack elhelyezkedett a karosszékben, Sarah pedig felfeküdt az asztalra. Nemsokára mindketten nyugtalan álomba merültek. Így talált rájuk néhány óra múlva Steve és Ashley. Sherry nem volt velük. A kislányt nem találták meg azóta sem…

Tök jó!ez a rita amugy is szimpi nekem.Tetszik a neve :D