Modern Warfare 2: A 2009-es év játéka

Jó rég volt már, hogy utoljára írtam volna Túlélő Naplómba. Ennek több oka is van. Elősször is rá kellett jönnöm, hogy ez közel sem olyan egyszerű mint a régi filmekben, amikor a főhős minden napját azzal zárja, hogy a félhomályos szobában szavakba önti az adott nap eseményeit, örömét-bánatát. Számtalanszor fordul elő, hogy későn érek haza és egy zuhany után máris irány az ágy, vagy esetleg még meg kell csinálnom egy-két dolgot és csak aztán irány az ágy, vagy épp máris irány a LIVE, mert valaki már fél órája vár rám. Ilyenkor nem igazán marad idő, szép körmondatokban megfogalamazni az adott nap eseményeit.

Másodszor. Az is előfordul nem egyszer, hogy több nap is egymás után, vagy épp egy egész hét telik el anélkül, hogy érdemben bármi érdekes történne. Csak forog-forog az a bizonyos mókuskerék, én pedig suliba megyek, előadásra járok, tanulok, edzek, dolgozom, de nem történik semmi olyan amire aztmondhatnám, hogy mindenképpen megérdemel egy bejegyzést, mert mérföldkő a szörnyéletemben.

Végül de nem utoldó sorban rá kellett jönnöm, hogy eleinte írtam én mindenről ami csak megfordult a buksimban, csak életem egyik talán legtöbb időt felemésztő tevékenységéről a játékról nem. Hiszen egy-egy gamel-el főleg, hogy nem vagyok hajlandó leálni amíg nincs meg belőlle minden Achievement esetenként akár 50-60 órát is eltöltök. Sőt a Resident Evil 5-ben már lassan túl vagyok a 160 órán is, ami ugye kis hilyán már egy hétnek felel meg.
Pont ezért döntöttem úgy, hogy mindig mikor egy játékban sikerül megnyitnom az utolsó Achievementet is, lejegyzem a tapasztalataimat. Hogy mennyire volt  nehéz, izgalmas, élvezetes, stb. Hiszen ez épp annyira az életem része mint az, hogy a legutóbbi vizsgaidőszakban milyen jegyeket sikerült szereznem. Új szokásomat pedig egy egésszen különleges gamel-el kezdeném a Modern Warfare 2-vel.

Számomra vitathatatlanul ez volt a 2009-es év játéka. Persze tudom, ott volt a Resident Evil 5 is, de ugye ez már közel sem azaz igazi régi Resident aminek köszönhetően annak idején beleszerettem a sorozatba. Így a MW2-nek nem is volt olyan nehéz letaszítanai szívemben az év játéka trónról. Az MW2 egyszerűen fantasztikus lett. Miközben játszottam a szó legszorosabb értelmében éreztem elhúzni a fülem mellett az ellenfél lövéseit, veteránon(mert COD-ot szerintem csak így érdemes játszani) meg kellett gondolni minden egyes lépést. Mikor felugatott egy gépfegyver azonnal hasra vágtam magam, vagy megkerestem a legközelebbi fedezéket. Itt már nem lehet Rambot játszani és egy gépágyuval lekaszálni mindent és mindenkit ami nem a mi oldalunkon van. Minden egyes pályán azt éreztem, hogy egy igazi katona vagyok, egyetlen élettel, és ezért mindig a jó döntést kell meghoznom mert nem lesz lehetőségem korrigálni. Persze ennek ellenére voltak részek ahol tucatszor haláloztam el, de érdekes módon ez egy picit sem bosszantott fel, sőt...Inspirált, hogy megtaláljam a megfelelő stratégiát, hogy elérjem időben a tengeralatjárót, hogy bejussak a terroristák rejtekhelyére, vagy épp hogy megvédjem a kis modemet, amíg az mindent letölt a számítógépből. Hihetetlen élmény volt.
Szólnék pár szót a storyról is, azonban ez közel sem egyszerű. Az MW2 történeti szála iszonyúan jól sikerült. Ízelítőt kapunk belőlle olyan különleges ügynökök munkájából, akik a Föld bármelyik pontján bevethetők a terrorizmus elleni haracban, és akik nem ismernek lehetetlent, hogy kövessék a forró nyomot. Valamint harcolhatunk kőkemény amerikai Rangerek bőrébe bújva akik az országra támagó orszok katonákkal veszik fel a harcot. Az oroszokkal kapcsolatban nagyon tetszett, hogy a game nem ragad le a második világháborúnál. A ruszki katonák nem egy szál kalasnyikovval rohamoznak, hanem high-tech cuccokkal szállnak szembe velünk, ugyanúgy ahogy napjainkban is történne, hiszeon az orosz hadsereg a tömérdek beleinvesztált pénznek köszönhetően már rég kinőtt az "egyik ember kapja a puckát a másik a lőszert" felállásból
Mindemellett a történetben helyenként olyan megdöbbentő fordulatokkal találkozunk, hogy hol a lélegzetem akadt el, hogy köny szökött egy pillanatra a szemembe. A MW2 főtörténete tényleg szó szerint a székba szögezi azt aki vállalkozik rá, hogy a New Game-re nyom.

És akármilyen hihetetlen ez még nem minden. A játék nélkülözi az idegölő multi Achievementeket, mint amilyenekkel mondjuk a COD 3-ban találkozunk. Helyette kaptunk egy különleges co-op módot ami a Spec.Ops. névre hallgat. Na itt azért már előfordult, hogy levert a víz mire sikerült teljesítenem a 23 küldetés valamelyikét. És mégis nem volt egyszer sem asztalcsapkosád, sem controller dobálás. A küldetések nagyrészét Öcsémmel csináltuk osztott képernyőn. A 17 éves testvéremről azt tudni kell, hogy nem túl nagy gamer. Őt inkább a foci vagy a buli hozza lázba, ennek ellenére időről-időre egy-egy játék őt is megfogja és akkor együtt állunk neki, hogy sorra megnyissuk a megukat csak nehezen adó Achievementeteket. Most is így történt és nem egyszer előfordult, hogy Öcsém noszogatott, hogy folytassuk tovább amit elkezdtünk. Ehhez az is nagymértékben hozzájárult, hogy a Spec Ops hihetetlenül változatos. A 23 küldetésben gyakorlatilag egy sincs, ami hasonlítani a másikra. Van ahol folyamatosan rohamozó ellenfelekkel szemben kell állni a sarat, másutt mesterlövészként kell felkutatnunk a pályán álcaruhában ránk vadászó orvlövészeket, és előfordul olyan küldetés is ahol egy túszokat kell megmentetnünk szobák ajtajait berrobbantva. A játékmód pedig különösen nehéz mert egy darab checkpont sincs benne. Azaz ha a pálya végén az utolsó már fekvő ellenfelünk végez velünk pisztolyával pufogtatva, ugyanúgy a pálya elejéről indulunk mintha az első sarkon futnánk bele egy sörétespuska torkolattüzébe. Mideközben az egészet átlengi egy amolyan elit érzés. Hogy itt csak a legjobbaknak van heje, és közüllük is csak kevesen szerzik meg mind a 69 csillagot, ami az utolsó Achievement feltétele. Eddigi gamer pályafutásom talán legjobb co-op játékmódját ismertem meg a Spec.Ops-ban.

Régebben nagyon szerettem volna katona lenni. De mivel zöldszíntévesztő vagyok el kellett fogadnom a tényt, hogy ez nem fog összejönni. Ennek ellenére persze továbbra is érdekel a katonai pálya és persez minden ami a hadsereggel, főleg az USA fegyveres erőivel kapcsolatos. Eddig a MW2 segített a legtöbbet abban, hogy kipróbálhassam mi lett volna ha mégis... Ezért is döntöttem úgy, hogy annak ellenére, hogy a Resident Evil-en kívül eddig minden játékomat amit sikeresen kipörgettem eladtam, hogy az árából hamarabb juthassak a követektő kiszemelthez, most kivételet teszek és a Modern Warfare 2 Hardened Edition-t megtartom, és amíg világ a világ ott díszeleg majd a polcomon emlékeztetve arra a tucatnyi nagyszerű órára amit eltöltöttem vele. Már most nagyon várom a folytatást...