3.

A kórház folyosóján pislákoló fények baljós nyugalommal világították meg a második emeleti 22. szoba karcos fémajtaját, mely mögött Alíz nővér békésen aludta álmát. Várady mindig megengedett neki egy kis pihenőt az éjszakai műszak közben, amit a nővér szégyenlősen ugyan, de el is fogadott. Gyakran volt fáradt, munkája mellett egyedül ápolta otthon édesapját, aki Alzheimer-kórban szenvedett. Nyomorúságos betegség ez, mely a szellemi képességek hanyatlásán át a teljes elbutuláshoz vezet, nem kímélve a gondos hozzátartozókat, akik nem tehetnek mást, mint jelen vannak és próbálnak türelmesek lenni...

Alíz hosszú, szőke haja sejtelmes fátyolként borult arcára, bőre, mint a bársony, finom vonalú válláról hanyagul lecsúszott a fehér lepedő. Gyönyörű, fiatal lány volt, nem csoda, hogy Várady gyengéd érzelmeket táplált iránta, bár ezt soha nem merte igazán kimutatni, pláne felvállalni. Nem volt nős, gyerekei sem voltak, de régimódi ember lévén nála nem fért meg egymással a szerelem és a 15 évnyi korkülönbség. Ezért hát megmaradt a szokásos és bevált jótetteknél, amivel ha csak egy kicsit is, de megkönnyíthette a lány életét.

Ahogy ott feküdt az ágyon, a mindennapok egyformaságának megszokott nyugalmával, furcsa érzés kerítette hatalmába. Félig még aludt, így eleinte nem is érzékelte valóságosnak, de ahogy közeledett az ébrenlét fázisához, egyre inkább tudatosodott benne, hogy elönti a forróság és egész teste lángol. Nem kínzó lángolás volt, inkább izgalmas, olyasmi, mint az első 15 perc az infraszaunában, mikor az ember minden egyes porcikáját lassan átjárja a melegség. Nagyot sóhajtott és felült az ágyon. Megdörzsölte kialvatlan szemeit (ezzel a mozdulattal sikeresen el is kente fekete szemfestékét), ásított, nyújtózott egyet, s még pár másodpercig élvezte a különös hőhatást. A takaróként használt fehér lepedőt lassan lecsúsztatta a derekáig és a köpenyéért nyúlt. Felöltözött, megigazította a haját, vagy inkább csak beletúrt, kissé nemtörődöm mozdulattal, és elindult az ajtó felé.

Ahogy a kilincshez ért, hirtelen mintha áram ütötte volna meg, erős fájdalom futott végig a karján, egészen a szívéig, ami hatalmasat dobbant. Mielőtt feleszmélt volna, már nem is érzett semmit, a forróság is tovatűnt. „Mi volt ez? Biztosan csak egy kis elektromos kisülés, nem kellett volna a hajammal babrálnom" - gondolta, és már szedte is a lábait, hogy megnézze, szüksége van-e rá a doktornak.
Mit sem sejtve szökdécselt le a lépcsőkön, körülötte a kórtermekben békésen aludtak a betegek. Nyugodt éjszaka volt, senki sem panaszkodott. Gyorsan bekukkantott még az öreg Géza bácsihoz a 16-osba, valahogy megkedvelte, mióta behozták. Gyomorrákkal küzdött, a végső stádiumban volt. Senki nem látogatta, így Alíz volt az, aki kedvességével és figyelmességével megpróbált egy kis színt vinni a haldokló hátralévő napjaiba.

- Géza bácsi, hát maga nem alszik? Tehetek önért valamit? - kérdezte halkan a nővér, miközben óvatosan közelebb lépett a kicsiny kórterem egyetlen ágyához.
- Itt az idő Alíz, mennem kell. - az öreg ember hangja olyan gyenge volt, mint harmat, szürke szemeivel az ablakon túli világot szemlélte. - Te is érezted, amit én. Tudom, hogy egyszer majd megérted, mekkora ajándékot adott neked a sors. Én már láttam. Csodálatos életem volt, csodálatos. Nem számít, mit tudsz, csak az, amit érzel. Mostantól minden más lesz. Ne félj.

Azzal elnémult, egy utolsó, mély lélegzetet vett, és lassan leeresztette karját.
Alíz odahajolt hozzá, hogy még utoljára megölelje öreg barátját. Ahogy átkarolta az élettelen testet, furcsa zajt ütötte meg a fülét. Mintha gyereksírást hallott vonla...

Folyt. köv.